Halihó!

xx: Nanna

A város

Május 5., szombat

A black sun is rising!

Hétfőre valóban elérték az élőhalottak az iskolától ötszáz méterre kiásott vizesárkot, és letáborozott a túlparton. Mindenki a megadott helyére rohant, és pattanásig feszült idegekkel várta a támadást.

Sziasztok!

Eddig még nem nagyon szóltam az olvasóimhoz, mivel nem szerettem volna senkit személyes gondolatokkal terhelni, viszont most kötelességemnek éreztem, hogy írjak nektek néhány szót.

De.

Jövőhéten minden bizonnyal nem kell mennem sehová (legalábbis igazán remélem), és új résszel jelentkezhetek. Innentől kezdenek majd beindulni az események, eddig inkább az alaphelyzetre, és a főszereplőink jellemére koncentráltam. Tehát ezután akciódúsabb jelenetekre lehet számítani, mind a két szálon.

A történet két eseménysorozatra bontását viszont továbbra is folytatom, tehát a fejezetek két részre lesznek bontva, melyekben először az iskolai küzdelmek, aztán pedig előzményként (majd a történet jelenében) a katonai lépések, belső viszályok, és egyéb történések, minél több irodalmisággal, minél kevésbé szárazon.

Valamint még mindenképp el szerettem volna mondani, hogy a történetet megszabott kereteken belül írom, tehát 25 fejezetes lesz, ami ( a két szál miatt) 50 részt jelent, +Prológus és Epilógus. Amennyiben szeretnétek, valamint nekem is van ihletem, szívesen folytatom.

***

Az iskola érkeztével (most gondolom mindenki hangos ujjongásban tört ki :D ) viszont jobban tudom szabályozni a részek érkezését, szeptember elején hozok egy konkrét időpontot, amihez kötöm magam. És ha valamiért mégsem, akkor előre bejelentem, ezúttal megígérem. :)

Nagyon megköszönöm, ha olvasol, és kérlek, hogy hagyj magad után valamiféle nyomot, amivel inspirálhatsz. (Bár írói válságtól szerencsére még nem kell tartani, egy füzetem van szinte tele ötletekkel.)

Ölellek Titeket: Nanna

Központ (798. bázis)
Április 4., szerda
10:07

A vastag mahagóniasztalon hosszú, csontos ujjak kopogtattak ismeretlen ütemet.
Kopp.
Az asztal közepére egy hatalmas térképet helyeztek, amely a nagyjából 30 kilométer hosszú Barázdás-partot ábrázolta. A kontinens leghosszabb partszakasza szinte egyenletlenségek nélkül terült el a tenger mellett.
Kopp.
Elszórtan fekete bábuk hevertek a papíron, melynek léptéke egy volt a háromezerhez. Hatalmas, és részletes képe volt ez a megtámadandó területnek. Az egyik ajtónál álló tiszt önkéntelenül is arra gondolt, hogy hány fa halhatott meg azért a térképért.
Kopp.
Néhány bábut egy akaratos, hosszú pálca eltologatott a helyéről, hogy máshová pozicionálja. Lagúnákba, esetleg sziklák mögé, ahonnan teljesen észrevétlenek tudnak maradni a hatalmas hadihajók. A víz is megfelelő mélységű volt a kikötéshez anélkül, hogy megfeneklettek volna.
Kopp.
Persze ez csak kényszercselekvés volt a katonai vezető részéről- el akarta terelni a figyelmét a kiadási problémák felől. Amennyiben meg tudnának egyezni az egyik szomszédos országgal, sokkal könnyebben beszerezhetnék a megtervezett fegyvereiket.
Kopp.
Az a bolond McHampshire azt jelentette ma reggel, hogy megoldhatjuk ezt a problémát. Majd meglátjuk... bár persze semmilyen reményeket nem fűz hozzá. Túl sokszor javasolt már használhatatlan dolgokat. Elég lesz ebből.
Kopp.
Meg kell írnia a diplomáciai úton történő csatáiban felhasználandó leveleit. Leginkább a szomszédos országgal lévő megállapodását. Leült a sarokban álló komputeréhez, és elkezdte megfogalmazni magában a mondandóját, amíg meg nem érkeznek az emberei az 501-esből, vagy esetleg valamelyik újonc a kávéjával, amit valószínűleg rá fog borítani a klaviatúrára idegessége miatt.
Gondolatai annyira elkalandoztak, hogy mire feleszmélt rájött, hogy fél órája van a konferenciáig, és még egy szót sem gépelt le.
Nos, akkor ez is a titkár munkája lesz-gondolta, bár jobban szereti maga intézni az ilyen ügyeket. Még tisztán élt benne, amikor az a szerencsétlen Tyler elírt valamit, és kevesebb, valamint rosszabb minőségű próba-kézigránátok érkeztek a kiképzendő fiatalokhoz, és tömegbaleset történt a raktárhoz közeli barakkokban. Hatvan újonc veszett oda, ráadásul a jobbak közül. Tylert rögtön kipenderítették, és elintézték, hogy jó ideig sehová se vegyék fel- legkevésbé könyvelőnek, vagy titkárnak.
De ez a Dursley megbízhatónak tűnik. Gyorsan szólnia is kellene neki.
Amint gondolatmenete végéhez ért, kopogtattak ajtaján, és bejelentették McHampshire-ék érkezését. Robertson hadnagy felpattant, és a tárgyalóterembe sietett. Hosszú folyosókon haladt keresztül, melyeket kifakult, durva, szürke futószőnyeg követett. Ahogy a katona hosszú lábait felemelte, és egymás után rakta, gémre emlékeztette az embert. Erre az is rásegíthetett, hogy magassága miatt még a felhőkarcolók közül is kitűnt.
Látszólag kimérten nyitott a terembe, megkerülte a tárgyalóasztalt, és a végén leült az asztalfőre egy magastámlájú székbe. Körbenézett a szedett-vetett társaságon, még utoljára kiszólt a posztoló tisztnek hogy értesítse Dursleyt a levél megírásáról, majd utasította őt az ajtó bezárására, és rámutatott McHampshire-re, hogy kezdjen bele a mondandójába. Csak ekkor figyelt fel a szokásos dohos szagon felül az édeskés rohadás szagára- ami egy idő után szinte vághatóvá vált a teremben.
A köpcös ember megacélozta tekintetét, és semmiképp nem engedte hogy érzelmeket olvashassanak ki belőle. A kivetítőhöz lépett, és hosszú magyarázásba kezdett az előző éjszaka eseményeiről, képletekről, valamint eszmékről és megvalósíthatatlanságokról. Robertson az elején hihetetlenül unta magát, ám egy idő után elkezdett felélénkülni, és odafigyelni a derűsen magyarázó McHampshire-re, aki ennek láthatóan örült, mivel szórakozott magyarázásból hirtelen felélénkültbe csapott át.
Mikor prezentációja végéhez ért, bejelentette, hogy egy nem mindennapi dolgot fog most bemutatni, majd valahonnan előhúzott egy letakart ketrecet. Lerántotta a leplet, és a már oly sokat emlegetett élőhalott látványától kiváltott reakciót várta. Ám ahelyett, amit elképzelt, csak Robertson kivörösödött arcát látta, és érezte, hogy a bomba nemsokára robbanni fog.
-Maguk mégis mit képzeltek?! Ilyen ostobaságokkal fogyasztani az időmet?!- köpte a szavakat.
-Uram, nem tudom, miről beszél.- kezdett bele elképedve McHampshire.- Akár meg is bizonyosodhat róla, hogy igazi.- mondta elfúló hangon. Nem lenne ajánlatos hozzáérniük a lényekhez, amíg meg nem vizsgálták a sofőr hulláját az esetleges elváltozások miatt.
-Rendben. Bizonyítsa be, hogy ez itt tényleg az, aminek látszik.- tette karba kezeit Robertson.
McHampshire benyúlt a ketrecbe, és hátratörte az élőhalott fejét, mely leesett mögé... ám a test tovább mozgott.
-Nos? Szabadalmaztatható?- kérdezte győztes félmosollyal a parancsnok.
Robertson köpni-nyelni nem tudott, és gépiesen szignózta alá a papírt, amit az orra alá dugtak.

A város

Április 25., szerda
Délelőtti órák

Anada tisztán érezte a hátát égető szempárt, amely Alexhez tartozott. A fiú kitartóan bámulta, amíg a fehérre meszelt faajtó halk kattanással be nem záródott Ana után.

Különös, hogy egy ilyen helyzetben is sokkal inkább a személyek saját érzései kerülnek a középpontba. Talán valami annyira erős jött létre kettejük között, ami megingathatatlanná tette a kapcsolatukat, akármilyen típusú legyen is az. Háborús helyzetben csupán egy személy körül forogni gondolatainknak hatalmas féltést, és mélyen gyökerező gondoskodást jelenthet csak- Alex pedig valami ilyesmit érezhetett Ana iránt, saját megfogalmazása szerint.

"Az ablakon beszivárgó napfény megtört a vizespalackon, és miniatűr szivárvánnyá vált a padon. Anada elmélyülten tanulmányozta ezt a jelenséget egy duplatörténelem közötti szünetben, magányosan- osztálya nagy része az udvaron tobzódott, a kialakult klikkekben. Ő egyikhez sem tartozott. Nem is szeretett volna.
Ha lett volna pszichológusa, azt mondta volna neki, hogy Magányos Farkas. Még az agyturkásza sem volt rá kíváncsi- saját megítélése szerint.
Fejét könyvére hajtotta, és már majdnem álomba szenderült, amikor neszeket hallott az ajtón kívülről, valamint az osztályfőnöke hangját.
-Elnézést, amiért a termet a lehető leglepusztultabb állapotban kell megmutatnom, ám az osztályunk híresen rendetlen- kacagott erőltetetten öblös hangján az idős tanár úr. Az ajtó kinyílt, Ana pedig felkapta fejét. Hárman léptek a terembe. A lány haja borzosan hullott arcába, ő pedig homlokráncolva söpörte ki onnan a tincseket. Még szoknia kellett a frizuraváltást. Most azonban legkevésbé a lobonca érdekelte, ugyanis meglátta a szerinte valaha volt legkülönösebb (és a maga módján legvonzóbb) személyt, akit csak el tudott képzelni. Pillanatok alatt elcsendesült a teremtett világ összes nesze, és a lét csúcsán érezte magát. A beállt természetfeletti csöndbe agya belezsibbadt, és ha állt volna, valószínűleg ülőhelyet kellett volna keresnie. Klisé lenne, ha azt mondanám: szerelem volt első látásra?"

Amíg Ana szentimentálisan maga elé bámult, egy lapot dugtak orra alá, tollal együtt. Megkereste nevét a nyomtatványon, aláírta, és a balra mellette ülőnek adta. Az iskola védőnője eközben egy táblánál magyarázta a nap további menetét, valamint a betanulási időszakkal kapcsolatos információkat. Anada megtudta, hogy öt, az évfolyamáról kikerült lánnyal alkotja majd a csoport krémjét, mivel kötelezően elsősegélyt kellett tanulniuk amikor az iskolába érkeztek. Ezt ő nem érezte alapvető feltételnek egy ilyen helyzetben, de beletörődött. Azt is elmondták, hogy rövidesen orvosok érkeznek majd az intézménybe, hogy besegíthessenek. Ana hirtelen felélénkült- a szülei szintén mentőorvosok, és a közelben munkálkodnak. Talán ők is jöhetnek majd.
"Az osztályfőnök rosszallva nézett a lányra, de tekintete továbbsiklott a teremre: meglepően nagy volt a rend.
-Ana, ez a te műved lenne?- kérdezte megenyhülve.
-Tulajdonképpen igen... Én figyelmeztettem a többieket az új gyerek érkezésére, és meglepő módon mindenki összerámolt.- mondta unottan, ám a nyugodt hangnem csak álca volt: pulzusa az egekbe szökkent. Persze nem az ősz öregúr jelenléte tette az EKG-ját egészségtelenül sűrűvé, sokkal inkább a göndör hajú idegen. Minden második szava után arra sandított- ám tekintetük pont elkerülte egymást. Alex ugyanis(, látszólag a faliújságot szemlélve) Anát vizslatta, amikor csak tehette. Az ajtóban toporgó édesapja egy idő után mögé állt, így eltakarva a kilátást mindkettejük elöl.
Vitold tanár úr gyorsan realizálta a helyzetet, felpattant Anada mellől, és az új fiúhoz lépett. Tekintete mint a riadt őzé: rettegett a lánnyal való találkozástól. Pár másodperc ismeretség után is szinte magával ragadta az őt körülvevő titokzatosság.
Ezt persze (mint a legtöbben a történelem folyamán) ellenszenvvel takargatták. Látszólag kelletlenül nyújtottak egymásnak kezet, és mutatkoztak be, ám közben tekintetük egymáséba fúródott- mindketten kiismerhetetlenné acélozták azonban azokat, így csak halvány szikrákat lehetett íriszeikben látni- az abnormálisan elnyújtott kézfogás azonban mindenki számára egyértelművé tehette volna a kölcsönös vonzalmat, ami a két fiatalban felgyúlt."

A megbeszélés nagyjából háromnegyed órán keresztül folytatódott, a legtöbben pedig szorgosan jegyzeteltek- Ana kettő helyett is, tehát hihetetlenül gyorsan járt kezében a toll, hogy minden apró információt lejegyezhessen. Mindenki grimaszolva nézett rá, de ő megtanult ügyet sem vetni a ránehezedő gúnyos pillantásokra. Megszokta, és egyébként sem zavarta. Amikor előadás közben néha nem volt szükséges leírnia az elhangzottakat, a farmerének vádlija belső részénél lévő varrást piszkálta, néha fekete színű, "I'm famous on tumblr" feliratú pulóverét tanulmányozta fejjel lefelé, esetleg hófehér, fekete fűzős bakancsa sarkát vágta a földbe. Régi szokása szerint inkább rugdosott volna valamit, ám a konferencia miatt félkörbe húzták a székeket, a levegőt rugdosva pedig tényleg ünnepélyesen is átadták volna neki a "Legkülöncebb furcsalány" megtisztelő címet, konfettivel, és egy "L" betűt formázó kéz-szobrocskával. Legalábbis egyszer ezt álmodta. A védőnő rövidesen összecsapta mappáját, és kijelentette, hogy nagyjából másfél óra múlva befejeződik néhány tanterem kórteremmé változtatása, tehát megkezdhetik a beköltözést. Ezzel szélnek eresztette őket.
Ana az ajtón kilépve egy masszív felsőtestbe ütközött, ahogy elsőként kicsapódott a teremből. Félénken emelte föl tekintetét, ami találkozott a mellkas gazdáéival- Alexéivel. 

-Mutatnom kell valamit.- hadarta, és karjánál fogva maga után húzta a nem kicsit megszeppent lányt. Hátrapillantva a többi elsősegélyes irigykedő pillantásait látta csak. Amikor előrefordult, néha Alex aggodalomtól csillogó szemeibe ütközött, de tekintete tovább kalandozott arcán.
A főépület bal felső bástyájához vezette a fiú Anadát, majd felsiettek a csigalépcsőn, egészen a legfelső szobába. Ez a terem funkcionált csillagvizsgálóként, tehát megtalálható volt benne a lehető legtöbb távcső. Ana kinézett vele az ablakon, és meglátta, amit Alex mindenképp meg akart neki mutatni.
-Nem tartod különösnek, hogy ilyen sok egészségügyi személyt helyeztek ide? Nos, elmondom miért.- kezdett bele, miközben élesítette a kezében lévő objektívet.- A támadó ország rajtunk akarja tesztelni az új bombabiztos fegyverét. Mi vagyunk az első állomás, éppen ezért hatalmas katonai védelmet kapunk.- mondta, és bepozicionálta a készülékét.- És tudod, hogy mik a fegyverek?- tette fel a kérdést, választ nem várva.
-Alex... ezek élőhalottak?!-kérdezte elcsukló hangon Ana.
A fiú semmi mást nem tett, pusztán gyászosan bólintott egyet.

Egy magányos út

Április 4., szerda
Ismeretlen időpont- hajnali órák

***

Négy katonai osztag érkezett az 501., a 798., a 614., és a 19. bázisról. Az útszakaszt elkerítették, a teherautót pedig helikopterek segítségével kiemelték, és az úticéljához szállították, miután a sofőrt eltávolították belőle. Az élőhalottakat egy kábítólövedékkel nyugtatták meg, amitől hullaként hevertek szanaszét a raktér padlóján. A szellőzőnyílásból sárgás gáz szivárgott a környezetbe, ám ezt speciális berendezésekkel elszívták onnan.

A teremtmények feladata pedig szinte teljesen meg is lett határozva, amint a központba értek.

A város
Április 25., szerda
8:35

Biztos eléggé különös lépésnek hat egy egész iskolányi gyereket bezárva tartani, teljesen felkészületlenül, és akármilyen felszerelés hiányában, ám a gimnáziumba járó diákok tulajdonképpen ott élnek. Egy kedves városban kapott helyet ugyanis az intézmény, amely bentlakásos elvek alapján működik. A tanulók lényegében beköltöznek oda, majd a hosszabb szünetek alkalmával hazautaznak.

Miért kell neki nővérkét játszani?!

A határozottan nem vidám portásnéni durcásan húzta ki magát a forgószékében, és villámló tekintettel kérdezte a lányt, aki előállt kérésével. A nő egy kis szöszmötölés után a számítógépén megfordította a monitort, és rábökött egy kis négyzetre sok-sok kis négyzet között.

-Anada, ha kérhetem.- válaszolt flegmán a lány, és levetette magát Tatianna mellé.- Azt hiszem, kissé hosszú lenne az egész történet, valamint nem is tudunk semmit biztosan... A lényeg az, hogy valami háború tört ki, mindenkinek itt kell maradnia bizonytalan ideig, engem pedig ideszállásoltak.
-Mh.- bólintott a beszélgetőpartner, majd egy ruhakupac alatt megtalálható ágyról lesöpörte a holmikat, győzedelmesen rátette fél lábát, és Anada táskáját a magasba tartva kijelentette, hogy az lesz az ő helye.
-Egyébként remélem, hogy nem zavar, ha egy kicsit különlegesebb a szobám a megszokottnál.- kacsintott, és odalépett a poszterrengetegben fürdő falához.
-Tulajdonképpen eléggé jó zenei ízlésed van- nevetett Ana, és megpaskolt egy bandát ábrázoló képet (akik felirat szerint az Avenged Sevenfold nevet viselték).- Viszont körülbelül fél óra múlva eligazításra kell mennünk.- kezdett bele, de Tatianna közbevágott.
-A-a.- ingatta meg mutatóujját.- Ki vagyok írva erre a hétre, és semmi kedvem nincs most valami háborúval foglalkozni. Ha kellek, itt leszek.- fejezte be, majd felhajtotta laptopja tetejét, amin felvillant a be nem zárt Tumblr képe.
Ana megrántotta vállát, körbesétált a szobában, de a ruhásszekrényhez érve megállt.
-Nincsenek itt a cuccaim, de valamibe muszáj felöltöznöm.- jelentette ki, majd kérdőn Ta'-ra sandított, aki karjával körbemutatott a szobán jelezve, hogy akármit használhat, amire szüksége van. Anada befejezte a tárlatnézést, és órájára pillantva kijelentette, hogy elmegy.
-Cső.- válaszolta rezzenéstelen arccal a gépe előtt bőszen kopogó lány. Persze megteheti, hogy nem jön; azon kívül, hogy igazoltan hiányzik, az igazgatóhelyettes lánya.
Ana kilépett a folyosóra, és elindult lefelé a lépcsőn. A bejárati ajtón kilépve meglátta a viszonylag menő fiú kollégiumi társaságot, és biccentett feléjük. Ők visszaintettek, és tovább beszéltek fojtott, aggódó hangon. Odébblökött néhány embert, és a megfelelő folyosó felé indult a labirintusszerű úthálózatban.
A kijelölt terem elé érve nagyjából húsz további lányt pillantott meg, akik minden bizonnyal vele együtt fognak majd tevékenykedni, ám egyikük sem volt ismerős neki. Nem volt egy túlságosan szociális típus.

Leült a földre, hátát a falnak támasztotta, a fejét pedig felhúzott térdeire hajtotta. Most vetődött fel benne, hogy nem biztos, látja-e még a családját, vagy a szűkebb baráti körét. Talán jobb is lenne, ha felrobbantanák az egész iskolát.
 Melankóliájából egy kopogtató ujj riasztotta fel, majd érezte, ahogy valaki befészkeli magát mellé.
-Fel fogsz fázni, Ana.- jelentette ki egy megnyugtató hang, mire a szólított felemelte a fejét.
Á, Alex az- gondolta, miután kinyitotta a szemét.-Nem mindegy? Ha elsősegélyes leszek, kigyógyítom magam- mondta a lány halvány mosollyal, és a mélybarna szempárba nézett. Most valahogy nem idegesíti őt annyira.

-Ó, akkor valószínűleg sokat fogunk találkozni- túrt göndör hajába Alex- ugyanis az alapvető harcoláson kívül beszállító leszek.- mondta fanyalogva. Nos, igen, elég jó erőben volt, amire szükség is lehetett a nehéz dobozok pakolásában. Na de mégis! Mennyire lealacsonyító szerep rakodónak lenni?!- És végülis sikerült téged elszállásolni valahova?- kérdezte érdeklődve.
Ez meg mégis honnan a francból tudja, hogy nem volt helyem?- gondolta megszeppenve Ana, majd válaszul bólintott egyet.- Az igazgatóhelyettes lányával leszek együtt. Jó arcnak tűnik- mosolygott, majd az ajtó felé pillantott.- Szerintem be kell mennem.- biccentett a beáramló tömeg irányába.- Ez a beszélgetés rövid volt.

-Túl rövid.- válaszolta a fiú, és félredöntötte a fejét.- Majd máskor hosszabban beszélünk.- mondta, és idegesítő vigyorra húzta a száját.
Anada kissé elpirult (amit Alex természetesen észrevett), felállt, leporolta magát, felsegítette a földön terpeszkedő fiút, és azt válaszolta:
-Majd meglátjuk.

501. bázis

Ismeretlen helyszín

Április 4., szerda

05:35

A padlizsánszín ég alján a Nap vékony célszalagot húzott maga elé, hogy ezt átlépve jelezze: ő nyert. Az éjszaka a vesztesek méltóságával húzódott vissza a fenyők biztonságot nyújtó ágai közé, akik eltakarták vereségét.
Az ég most nem könnyezett.
A bágyadt győztes egyre meredekebben emelkedett a zömök betonépülettel egy magasságba, és benézett az ablakon, mivel versenytársa elmondása szerint érdekes dolgok történtek éjjel. A kertben egy hatalmas ketrec állt, amit terepszín ponyvával borítottak be. Még a Nap sem láthatott be.
A szél rohadás bűzét repítette magával, és igyekezett minél előbb megszabadulni tőle: elhintette, amerre csak járt.

Az ajtókon belül egy marcona tiszt masírozott a vigyázzban álló katonái előtt, akik meredten néztek maguk elé. A parancsnokuk néhol megállt, és vészes közelségből nézett a rezzenéstelen arcukba. Ez a hely minden érzelmet kiölt belőlük. Teljes hidegvérrel kezelték az elmúlt órák eseményeit. 

"-Dan! Azonnal hívd a kapitányt! Parancs!
-Igen, uram!- vágta magát haptákba a fiatal katona. Alig volt huszonegy.
A telefon hosszasan kicsöngött, majd kattanás jelezte, hogy él a vonal.
-Ajánlom, hogy fontos legyen!-hallatszott egy reszelős, érezhetően álmos hang a kagylóból.
-Uram! Az ötszázegyesről hívom.-kezdte bátortalanul az újonc- Adam parancsnok sürgősen kéreti magát!
-Fél óra, és ott leszek.- szólt egy kevés gondolkodás után a parancsnok. Ez már csak azért is tiszteletreméltó volt, mivel légvonalban is legalább egy órára van a legközelebbi település, amelyben ember található. A legtöbb lakó elmenekült az első balul elsült kísérletek után."

-Tehát. Az összes 538-cal kezdődő sorszámú tiszt segítsen a rakomány felhelyezésében a platóra. Vigyázzanak, ha a ponyva leesik, mindannyiuk a fal tövében végzi.- tette hozzá fenyegetőzve. Nagyjából tízen meneteltek ki a teremből gyors léptekkel, és siettek a labirintusszerű apró folyosón a szabad levegőre. A kapuban egy teherautó várta a rakományát, a benne ülő borostás, cigarettázó sofőr pedig unottan kapcsolgatta a rádióját. Amikor kinyitották számára a vaskaput, a ketrechez tolatott, amit a néhány férfi fel is helyezett. A klimatizált csomagtartóra rázárták az ajtót, és lakattal biztosították azt. A sofőrnek kiadták a parancsot, megadták a címet, és a jármű elhúzott a kavicsos úton.
Mögötte még egy darabig lépések nyikorogtak, és az egyenruhás, marcona, kopasz tiszt mogorván nézett utána, hogy a sofőr szinte érezte a hátán a szúrós tekintetét.

"McHampshire parancsnok a hívás után másfél órával jelentkezett be az erődítmény portáján, majd az irodájába ment, hogy találkozhasson Adam Rosefield-del. Egyébként mindenkit a vezetéknevén hívnak, de szegény Adamet egy nem túl férfias névvel áldotta meg a sors. Hogy ne veszítse el a tiszteletét, mindenkinek azt mondta, hogy a neve annyira férfias, hogy már csak a meghallása miatt is akkora mennyiségű tesztoszteron szabadul fel, amellyel Etiópiát fél évig el lehetne látni. Mindenki elhitte.

-Hallgatom, Adam.- mutatott rá a szólított egy székre, majd pedig a kivetítő előtt elkezdett magyarázni.
-Gondolom, uram, tudja, hogy mi itt az 501.-ben különböző "lehetetlen" kísérletekkel foglalkozunk. Két évvel ezelőtt azt a feladatot kaptuk, hogy találjuk meg az abszolút-öregedésgátlót, más szóval a "bölcsek kövét". Azt hittük, ez annyira irracionális, hogy próbálkozni is felesleges vele. Nem is sikerült.- fejezte be. Szünet.
-Akkor mégis miért hívott ide, maga szerencsétlen?!-csattant fel a vendég. Valamiért senki sem szereti a szerda reggeleket.
-Mert valami sokkal jobbat találtunk.-mosolyodott el Adam.- Kérem, fáradjon ki velem az udvarra.
Egy hatalmas ketrechez vezette McHampshire-t, aki gyanakodva nézett bazsalygó vendéglátójára.
-Bizonyára azzal is tisztában van, uram, hogy a szereket az itt dolgozókon próbáljuk ki. Ám ha valami balul sül el, visszafordíthatatlan, és igen kevés idő múlva halálhoz vezet. A testeket az elváltozások miatt nem áll módunkban kiadni a családjuknak, ezért itt helyben temetjük el. Ma éjjel viszont azt hittük, hogy sikerült megtalálnunk az általuk keresett szert, és mivel megcsappantak az élők, a sírkertre öntöttük. A hatás fenomenális. Csak nem az, amire vártunk.- mondta, és végszóra lehúzták a ponyvát a kalitkáról.
McHampshire annyira megdöbbent, hogy megtántorodott, és majdnem leült a föld porába.
A hatalmas titok pedig, amelyet muszáj volt azonnal látnia egy csapat élőhalott volt."